Korok, Képek, Kamerák (Eras, Photos, Cameras)

Mi sem lehet ennél egyszerűbb kérdés, előveszek néhány fotográfiát az ezernyolcszázas évek mestereinek munkái közül, megfordítom őket, és máris előttem vannak a díszes „verso”-k, melyeken pontosan fel van tüntetve róluk minden adat. A mester neve, elnyert díjak és természetesen az utca és a házszám.

A fentieket cáfoló felfedezés megdöbbentő. Szinay István vizitkártyáin mindössze „A Megyeház közelében” vagy „A Megyeház átellenében” feliratot találhatunk. Barna Hugó képíró műhelye „A Megay cukrászdával szemben” helyezkedett el, míg Müller Lajos „a Noszticius-házban” folytatta iparosi ténykedését. Akármilyen forgalmas kereskedőváros volt Miskolc a XIX. század második felében, bizony mégiscsak kisvárosnak számított. A nagyobb, jellegzetesebb épületeket a háztulajdonosok neve után emlegették, s mivel így éltek a köztudatban is, a fotográfusok hirdetéseikben és vizitkártyáik, cabinetkártyáik hátoldalán gyakran ezekre hivatkoztak. Néhol ugyan találunk utca-házszámra utaló megjelöléseket is, de ezek általában inkább nehezítették, mint könnyítették a tájékozódást.

A megoldást Tarczai Béla, miskolci helytörténész, fotográfus jegyzetei között találtam meg. Ő derítette ki, hogy Miskolcon 1857-ig a házakat építésük időrendjében sorszámozták. Csak ezt követő- en alakult ki a klasszikus, páros-páratlan oldal és az emelkedő sorszám szerinti megjelölés, de ez sem volt véglegesnek tekinthető. A következő átszámozásra 1900- ban került sor, az időközben történt tulajdonos változások és telekmegosztások miatt, majd 1927-ben volt a következő rendezés. A háborúk és a folyamatosan változó politikai viszonyok újra és újra átkeresztelték és átszámozták a város utcáit. A korabeli címtárak csak azoknak az adatait tartalmazzák, akik előfizettek rá, így azok sem segítették elő a tájékozódást. Ennek köszönhető, hogy még különböző várostörténeti mun- kák is más-más névsort közöltek akár egyazon időszakra is.

A régi fotográfusok műtermeinek feltérképezését mindössze az segítette, hogy több olyan műhely is volt, ahol több generáció is dolgozott, illetve a mesterség apáról fiúra szállt. Ilyen volt a Sötétkapu alatti Váncza-műterem, a Városház tér 7. és a Búza tér. Családon belül öröklődött a szakma Ábrahám István és fia, Tóth Zoltán és fia, valamint a Lusztig és a Maksay család esetében is.