Bátyám és én sokat kirándultunk édesapámmal gyerekkoromban. Szerette Papi a Bükköt, szinte szerelmese volt. Ismerte, mint a tenyerét, térkép nélkül, gyakran letérve a kitaposott ösvényekről vezetett minket. Mesélt a fákról, virágokról, megmutatta a vaddisznók nyomait, a szarvasok búvóhelyeit, mellette megismertük a hegység szinte minden forrását, barlangját és szikláját. Nem volt olyan dolog, amit Ő ne tudott volna…
Bátyám és én - tizenéves kis srácok - úgy néztünk fel rá, mint a minden titkok tudójára. Azt hiszem, az is volt egy kicsit…
Édesapámnál mindig ott volt kedvenc fényképezőgépe, a FLEXARET. Fekete-fehér filmre dolgozott, hiszen akkoriban a színes fotózás még igencsak kiváltságos hobbi volt. Maga hívta elő a képeit, otthon, a fürdőszobában, meg persze néha az egyetemi fotólaborban laborált, s nagyította a képeit.
Soha nem kapkodott, megkereste a témát, megkomponálta a képet, gondosan bemérte a fényviszonyokat, végiggondolta, melyik a legjobb beállítás, s csak utána exponált.
Sokszor jut eszembe ma is, amikor automata digitális gépemmel „gyorstüzelő” üzemmódban készítem a képeket, s utána a felét kitörölve sem találok olyan harmonikus, szép fotót, mint amilyen az ő negatívjairól nagyított képeken kivétel nélkül mindegyikre oly jellemző volt. 
Nyert néhány díjat különböző fotós seregszemléken, s jelent meg pár képe a helyi újságokban is.
Egyik legkedvesebb fotója egy bükki kirándulásunk alkalmával, a Látó kövek lábánál, Mária forrásnál készült.
A fénykévében sütkérező őzikét mai napig gyakran nézegetem, s eszembe jut az az ember, akitől a természet és a fotózás szeretetén túl az emberséget kaptam, példaképem, édesapám, Papi.
