Színezett fotográfiák a századfordulóról
A fotográfiát sokan röviddel feltalálása után kikiáltották a rajz és a festés utódművészetének, sőt valós veszélynek hitték el azt, hogy az új képírás elterjedésével egyidejűleg kihal a grafika és a festészet. Kétségtelen, hogy egy fénykép realisztikusabb ábrázolást nyújtott bármilyen festménynél, egy nagy hibája azonban volt. Nem adta vissza a természet színeit, sem tájképen, sem portrén, sem csendéleten.
A hiányosságot pótolni kellett, még hozzá nagyon rövid időn belül, egyszerűen azért, mert az akkoriban mértékadó, színes festményekhez szokott úri közönség ezt igényelte. A „színes” fényképek így az 1800-as évek végén, nem sokkal a fotográfia szabadalmi bejelentése után megszülettek, bár ekkor a színek még ecsettel kerültek fel a készre kidolgozott fekete - fehér fotográfiákra. Számtalan technikával próbálkoztak az akkori mesterek, ezek közül leggyakoribb az anilinfesték, a brillant-lazúrfesték és az akvarell volt, de előfordult pasztell és olajfestékes színezés is.
Természetesen az sem volt mindegy, ki és milyen színvonalon színezte meg e fényképeket. Mindenképpen ki kell emelni Barabás Miklóst, a reformkor egyik legnagyobb magyar festőművészét, aki pályája csúcsán Fajth Jánossal társulva 1862-ben Pesten nyitott fényírdát éppen a színezett képek iránti hatalmas keresletnek engedve. 
Sok tehetséges festő egészítette ki hasonló módon a keresetét akkoriban, s ezt a kortársak mellett az utókor is tisztelettel és megbecsüléssel fogadta.
A színes fényképezés technikai feltételei (a Lumiére-fivérek 1904-es autochrome lemez-kísérletei után) csak a huszadik század húszas éveiben alakultak ki (KODACHROM, 1923; AGFACOLOR, 1925), majd ezt követően a harmincas évek hoztak áttörést. Az amatőr fotósok világa számára a második világháború utáni időszak teremtette meg a szélesebb körű felhasználás lehetőségét. A technikai fejlődés kiszorította ugyan a fényképszínezést, de hiszem, hogy ezeket a mívesen kipingált fotográfiákat még a mi unokáink is gyönyörködve fogják nézegetni.
