Verso
Barátaimnál már megszoktam, hogy a lányok után fordulva hátulról szemlélik meg őket, s úgy alkotnak véleményt. Ez így is van rendjén, bólogat most a kedves olvasó, de tessenek csak elképzelni, amikor ugyanez egy-egy fényképpel is megtörténik!
A fényírás a kezdeti időkben ritka és kurrens művészeti ág volt. A fotográfusok nem tudták a vékony fémlemezen (dagerrotípia, ferrotípia) vagy a hajlékony papírlapon feltüntetni „cégjelzésüket”, s bizony önmagukban ezek a képek nagyon sérülékenyek is voltak ahhoz képest, hogy őket a festményekhez hasonlóan évtizedes, sőt évszázados élettartamra szánták.
A hőskor fotográfiáit egyrészt védelmük érdekében, másrészt a más képző-művészeti ágakhoz hasonló, figyelem-felkeltő keret funkció megvalósításáért bekeretezték. Ez a dagerrotípiák és ferrotípiák esetén díszes karton, fa vagy nemesfém foglalatot jelentett, míg a papíralapú fotográfiák esetében nagyobb méretű kemény, több rétegű kartonra történő kasírozást. A keret alsó széle lehetőséget adott a mesternek, hogy nevét és székhelyét feltüntesse.
Nem is lenne a vizitkártya igazán jellemző a szecesszió korára, ha a fotográfiák hátlapjának (verso) reklámhordozó lehetőségét nem fedezték volna fel a képírók. A kimunkált képek hátoldalát szebbnél szebb szecessziós ábrákkal díszítették, feltüntetve rajta nevükön, címükön túl kitüntető címeiket, vásári nagydíjaikat. Sok esetben Daguerre, Niepce, Talbot (a fényképezés feltalálói) képe is visszaköszön a verso-ról. Szebbnél szebb, szemet gyönyörködtető hátlap emelte a fotográfiák értékét, s a fotográfus mesterek jó hírnevét.
A míves verso-k idejének az első világháború vetett véget. A háború utáni ínség rákényszerítette a képírókat az olcsóbb, gazdaságosabb és tömegszerűbb megoldás alkalmazására. Így terjedt el az önhordó fotópapír, amit a mai napig is alkalmaznak a profi és az amatőr fényképészek egyaránt.
A hivatásos fényképészek pedig cégük reklámjaként – sajnos túlhaladva a szecesszió elbűvölő világán – már csak gumi-bélyegzőt vagy esetenként szárazbélyegzőt alkalmaztak.
